A Vulkán ami nem enged magához

Megjött a mindenki által várva-várt esős hét január végén, ami által a folyók vízhozama növekszik, ellentétben a napos órák számával… A földrengés által leginkább sújtott Sarapiqui övezetben további földcsuszamlások, sárlavinák, útbeomlások nehezítik a károsultak amúgy sem könnyű helyzetét. Viszont van elég erős nemzeti összefogás, itt Turrialbában p.l. a minap egész napos zenés dínom-dánom volt a parkban, természetesen adományok gyűjtése volt a fő cél, 2 raggaeton szám között a DJ lelkesen bíztatott mindenkit, hogy hozzanak bátran ruhaneműt-tartós élelmiszert-egészség ügyi papírt stb… Máté ismét nem hazudtolta meg sajátos humorát : „ Miért, wc papírból fogják a házakat újraépíteni ? „ …és úgy látszik a kolumbiai hadseregnek is maradt felesleges szabadideje a drogbárókkal folytatott harcban, a légi mentések-szállítások nagy részét a hadsereg helikopterei végzik.

Mi viszont örvendünk, mert a Pacuare kezdett egyre inkább egy kősivataghoz hasonlítani sem mint egy top vadvízhez. Béci kérdezte a minap, hogy milyen a víz, majd pedig hahotázó smile-k kíséretében csak ennyit írt : „ …majd ha megjön a nagy víz…” Megjött, és vele együtt a már-már feledésbe merült szleng, a PUMPA CATAÓ. Mit is jelent ez ? Használják a lepukkant teherautóra, arra az esetre amikor egy csinos leány a raftban a túravezető elé/ölébe zuhan, de leginkább amikor felborul a raft. Olyan, egyébként ártalmatlannak tűnő helyeken volt raft ürítés a napokban, ahol nem is gondoltuk volna, a helyi machók is hibázhatnak néha…

Mi viszont a szabadnapokon kirándulnánk, vasárnap hosszas készülődés után nekivágtunk, hogy meghódítjuk a 3300m magas Turrialba vulkánt. Addig-addig sütögettük a reggeli rántottát és egyéb finom falatokat, amíg 11 óra lett amire a busz pályaudvarra értünk. („mindig indulj jó korán a hegyre”) Sanata Cruz-ba szerettünk volna feljutni, az utolsó nagyobb település ami tömegközlekedve elérhető 1600m-en. Hosszas kérdezősködés a menetrend felől, azt azért ne várja senki, hogy ilyen apróságok, mint járatinformáció, bárhova is ki lennének írva. 12.30 a következő, hozta a hírt a biztosnsági őr. Ücsörögtünk még egy keveset, amikor is Peti előállt a briliáns ötlettel : „szálljunk fel az első buszra, amiről nem tudjuk hova is megy !” Nagy kockázatot nem vállaltunk, Turrialbából nem nagyon indulnak járatok Buenos Aires-be. Így kötöttünk ki végül a méltán híres San Juan Sur-ban. Nem mond senkinek, semmit ? Nem csodálom. K.b. 10km-re Turrialbától a hegyekben egy kis zsákfalu, a busz leginkább döngölt földúton tette meg a távot a célig. Vasárnapi focimeccs, szavazatgyűjtögető aktivisták ( Vote Alfonso ! ) és már indultunk is toronyiránt a cukornádültetvények mentén egy gyalogúton vissza Turriba. A flóra és fauna itt is szemet gyönyörködtető, a képek magukért beszélnek. Megtaláltuk az egyik banánültetvényre vezető, régóta nem használt, és a kisebb földcsuszamlások által lassan teljesen betemetett ipari vasút maradványait. Ajánlom mindenki figyelmébe a hídról készült fotókat…

Pumpa Cataó !

Markó